2010. december 17., péntek

Brutal Attack & Fortress DVD

Brutal Attack & Fortress In Fatherland (1996)



Az Ainaskin Services általában az igényes kiadványairól híres. Ebben az esetben azonban sajnos valamit igencsak elrontottak. Nevezetesen a borítót. Tudom, hogy régi kiadványról van szó, de szerintem ez akkor is elég trehány munkára vall. Na, mindegy. A hátsó részt böngészve megtudhatjuk, hogy tulajdonképpen két 96-os németországi koncertet láthatunk. Az elsőn az angol Brutal Attack, míg a másodikon az ausztrál Fortress lépett fel. A koncerteket két-két kamerával vették fel, és eredetileg VHS-re készültek, ami amúgy eléggé meglátszik a felvételen.
Az indítóképernyő elég kellemes. A háttérben ezúttal a filmből kivágott részleteket láthatunk, és mindeközben a Brutal Attack Odin’s Daughter-e szól. Itt már egyébként következtethetünk, milyen minőségre is számíthatunk.
A filmet elindítva jön az első meglepetés, ugyanis Finnish-German Friendship cím alatt Jens (Kraftschlag) és Jasa (Ainaskin) előadásában élvezhetjük a Mistreat örökzöldjét; a We’re Ready-t. Nem mindennapi felvétel, bár nekem nagyon önreklámgyanús a dolog.
Az igen rossz minőségű fekete-fehér klip után jön a második meglepetés, ugyanis Griffin vezetésével az Aryan kezdi húzni a talpalávalót immár színesben. Később aztán persze rájövünk, hogy ők voltak a Brutal Attack előzenekara. A harmadik számnál (Skrewdriver – Showdown) Ken is felugrik a színpadra, hogy segítsen a csapaton, (akik szerintem ezen az estén nem alkottak maradandót) de ez neki sem sikerült.
Bő 10 perc után minden különösebb átvezetés nélkül jön a BA. Már az első számnál megmozdul a (borító tanúsága szerint) mintegy 1200 bőrfejű, és rögtön látszik, hogy csak most kezdődik a buli. Ken tényleg remek hangulatot csinál, de azt hozzá kell tenni, hogy a közönség is partner ebben. Sajnos a kamerák sokszor bepárásodnak, és ez tovább rontja az amúgy sem túl jó minőséget. Sok klasszikust lenyomnak, mint például az Under The Hammer, vagy a RAC, de számomra a csúcspont mégis az Always Near. A ISD-nak írt emlékdalt Griffin-nel közösen adják elő (ez szerepel a KB2-n is, és ezt nevezte Griffin egy a Rocknordnak adott interjújában a legnagyobb koncertélményének), no meg a közönség bevonásával. Ha valaki elég jó megfigyelő, azt is észreveheti, hogy 55:49-nél feltűnik a színpadon Szabó Albert kisöccse is. A teremben egyébként pokoli meleg lehetett (ami nem meglepő lévén nyári eseményről van szó), mivel mindenki próbál megszabadulni a teleizzadt felsőjétől. Sajnos csak a lányok nem, így ilyen szempontból csak hölgyeknek fog tetszeni a felvétel.
Az 55 perces BA koncert után jön a Fortress. A helyszín még mindig Németország, de az elsőre látszik, hogy ez egy kisebb koncert. A srácok tényleg jól nyomják, de a közönségből szinte semmit nem látni. Jobbnál jobb nóták követik egymást (Victory Or Valhalla, We are Still Alive, Phoenix Rising, stb.), de a kamerák csak a zenekart veszik, így a hangulatot még megtippelni sem tudom. Ők kb. 45 percet nyomnak le és a végén róluk is ömlik a víz. Ritka meleg nyár lehetett. Érdekes, hogy a két frontember (Ken és Scott) fellépési stílusa mennyire különböző. Míg Ken a közönséget vonja be mesterien a buliba, addig Scotték inkább a szinte tökéletesen előadott dalokban jobbak. Néhány szám erejéig Ken is feltűnik, hogy együtt énekeljen az ausztrál fiúkkal. Persze lehet, hogy csak azért, hogy nekünk könnyebb legyen az összehasonlítás. A duettek itt is jól sikerültek, főleg a Tomorrow Belongs To Me, annak ellenére, hogy Ken mocskosul be volt rúgva.

1 óra 49 perc. Menü nincs. Léptetni sem lehet, csak tekerni. Rossz VHS minőség. Általában színes, néhol fekete-fehér de élvezhető.

Johnny Rebel – The Complete Johnny Rebel Collection

Johnny Rebel – The Complete Johnny Rebel Collection (2003)



Ha fehér fajvédő zenéről beszélünk, akkor sokak szeme előtt Ian Stuart jelenik meg, mint a műfaj keresztapja. Ha ISD volt a keresztapa, akkor a tengerentúli amcsi Johnny Rebel nyugodtan elmegy nagypapának, de legalábbis nagybácsinak.
A hatvanas évek Amerikája és az ezidőtájt igen aktív KKK kultuszában megjelentek az első kifejezetten fehérekhez szólni akaró zenekarok, akiknek leghírhedtebb képviselője a Johnny Rebel nevet vette fel. Mivel Amerikáról van szó a zene természetesen country (mi más is lehetne?), amihez feketeellenes, néhol komoly, néhol mókás szövegeket írtak.
Ez a CD 2003-as kiadás és a Johnny Rebel Records gondozásában jelent meg. Állítólag ez az egyetlen hivatalos kiadvány. Az államokban a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvend, és nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy ezek a dalok többféle címmel, név alatt az idők folyamán többször megjelentek (Classic Klan Compositions, For Segregationists 1&2, stb.). Bár Európában messze nem vonz akkora tábort, jó néhányan dolgoztak már fel JR-től dalokat. Ezen a gyűjteményes kiadáson 30 dal szerepel, amiből csak 14 JR nóta, a többi hasonló kaliberű bandák szerzeménye. Aki egy kicsit is nyitott erre a stílusra, annak kellemes perceket szerezhet a CD.
A borítóra ezúttal nem fordítottak sok figyelmet. Ennek megfelelően én sem fogok. Fel vannak tüntetve a dalcímek, meg a zenekarok nevei klános képekkel díszítve, oszt ennyi. Ennek ellenére én szeretem, mert egy darabka történelem. Még akkor is, ha amerikai.

30 Szám 72:46 perc

Bulldog Breed – The Complete Collection

Bulldog Breed – The Complete Collection (1994-2009)



Személy szerint én nem nagyon rajongok az angol, és úgy általában a brit bandákért. Ennek egyik oka, hogy nekem jobban bejön a német nyelv ehhez a fajta zenéhez. A másik dolog, hogy eljutottunk arra a szintre, hogy ha megjelenik egy új OI! banda a szigetországból, akkor azt mindenki az egekig magasztalja, még ha igen gyenge is a produkció. Persze vannak tényleg jó bandák Nagy-Britanniában is, amiket én is nagyon kedvelek és elismerem, hogy innen indult a stílus, ami aztán rengeteg követőre talált szerte a világon.
Nos, a BB egy OI! banda Angliából, amit kifejezetten kedvelek. Illetve project. Squadron és English Rose tagok projectje. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még annakidején az előbbi formáció miatt figyeltem fel erre a kezdeményezésre, mivel őket a Combat, Battle & Burn album után nagyon megszerettem. De miért is vetemedett a két zenekar erre a közös munkára? A választ megtaláljuk a kiadványban. A Squadron ekkorra már keményebb zenében utazott, az English Rose pedig gitáros hiánnyal küszködött, és csak mint stúdiózenekar funkcionált. Ezért a srácok mintegy visszatérve a gyökerekhez elkezdték gyártani az OI! dalokat. A 15 éves jubileumi kiadvány pedig tartalmazza az összes megjelent dalukat. Tehát együtt élvezhetjük az Intimidation 1-nal közös split, a The Great British Export EP, valamint a 3 album (Made In England, Unleashed Again, Loyal To The End) számait. Olyan nótákról beszélek, mint például a Paedophile, Proud & True, HFFH.
Az 1000 példányra limitált kiadvány tulajdonképpen egy közel CD méretű (kő)keményfedeles, 52 oldalas könyv, aminek első és hátsó borítója rejti a két korongot. Ez a könyv tartalmazza az összes dalszöveget, rengeteg fényképet, az összes felállást, történetet, stb. A Pure Impact nemes egyszerűséggel a valaha megjelent legfantasztikusabb skinhead kiadványként jellemezte, és én hajlok arra, hogy igazat adjak nekik.

22 Szám 68:18 perc + 23 Szám 76:09 perc

2010. december 15., szerda

Sniper – Waiting For The Good Times

Sniper – Waiting For The Good Times (2002)



Még 2002-ben a srácok összedobtak 15 számot, és egy fiatal finn kiadónál, a PoPgrom-nál piacra dobták második lemezüket. A banda a kezdetek óta szorgalmasan gyártja a lemezeket, így bőven van miből válogatni, mégis a legtöbben ezt tartják a legjobb albumuknak. Én is ezek közé az emberek közé tartozom. A négyoldalas borító finoman szólva nem egy nagy durranás. A papír minősége sem a legjobb, és igazán információkat sem tartalmaz. Egyetlen előnye (persze a dallistát nem számítva), hogy megtudhatjuk belőle, miért is ez lett a lemez címe. A 15 nóta többségében angol, de találhatunk 3 finnt is. A bónusz dal is finnül szólal meg. Talán ennek köszönhetően nem sikerült még kiderítenem a címét. Nem igazán tudom, hogy mi lehet az oka, amiért pont ezt a CD-t tettem a kedvenceim közé, hiszen a többi Sniper lemez is ugyanezen a szinten mozog. Mégis, ezúttal talán a „tölteléknótákat” sikerült kihagyni, vagy másképpen megfogalmazva, az egész album az elejétől a végéig izgalmas. Ebből kifolyólag slágereket nem tudok kiemelni, hacsak nem a címadót, bár véleményem szerint ez sem sokkal jobb mint a többi. Remek munka.

15 Szám 46:56 perc

Kriegsberichter 3 DVD

Look, Learn & Let The Hatred Burn



A hatalmas sikerű második rész után természetesen elkészítették és 1997 nyarán piacra dobták a harmadikat is. A borító Jasa keze munkáját dicséri, amit aztán később felhasználtak a This Is B&H válogatás CD-nél is. A külalak egyébként ugyanolyan mint az előzőeknél, és ezt a színvonalat a következő részeknél is megtartják.

Az interaktív menü ezúttal is remek, és ezúttal is egy C18-as nótát élvezhetünk annak böngészése közben (bevallom ez nem volt meglepő). A profi, és igen mókás bevezető alatt ezúttal Ian dalol nekünk, és megtudhatjuk belőle azt is, hogy a hosszúság miért apadt 1 órányira (így sokkal dinamikusabbnak találták a felvételt, ezért kb. 2 órányi részt kivágtak belőle). Az ok, bevallom számomra eléggé gyanús, na de mindegy. Lezárásként még odaszólnak a Nordland Recordsnak, valamint elolvashatjuk Jasa már szokásos köszöntőjét.
A készítők ezúttal sem hazudtolták meg magukat, és rögtön egy finn riporttal indítanak. Penán, az énekesen keresztül ismerkedhetünk meg a finnek „új” üdvöskéjével; a Pig Killer-rel. Érdekességként talán megemlíthetném, hogy a 95-ös koncerten az előbb említett úr nagyon hasonlít Kenre, bár lehet, hogy ez csak az én képzeletem szüleménye. Rövid összeállításokkal folytatjuk. A zs…. 5 arca után, a tetkós rovatban ezúttal egy finn srác kápráztat el minket gyönyörű testével.
Az amerikai metál legenda BFG részéről Ed ad válaszokat a kiadó kérdéseire. A 96-os svédországi Hess emlékmenet pedig megint zavargásokba torkollott a vörös punkok „békés” tiltakozása miatt. A zenei vonalra visszatérve a Top 10-es listákkal, majd egy rövidebb Brutal Attack interjúval folytatódik a lemez. Az Odin’s Daughter alatt pedig már a skin lányok képeit élvezhetjük.
Újabb riport, ezúttal a Bully Boys / Shutdown zenekarokról, és ezek kapcsolatáról. Sajnos itt a minőségen nagyon jól látszik, hogy nem egy tegnapi felvételről van szó. Sebaj, így is élvezhető, és ez a lényeg. A CD megjelenések igen rövid bejátszása után Del az egykori Skrewdriver Security tag regél nekünk egy picit, leginkább a legendás zenekarról és énekeséről, csupán azért, hogy ezúttal se maradjunk ISD infók nélkül.
A 4Skins óta első kelet-londoni és nem mellékesen C18-as banda a Chingford Attack a bevágott felvételek alapján őszintén szólva nem nyerte meg a tetszésemet, bár amikor később meghallgattam első lemezüket, ez a véleményem jelentősen megváltozott. Mivel a „Reds better run when we’re on the attack” egy igen-igen jól sikerült kis korong lett.
Egy rövid kis reklám a KB előző részeihez, egy beszámoló egy német felvonulásról, és már meg is érkeztünk az utolsó riporthoz, ami nem mással készült, mint a Blue Eyed Devils zenekarral. Érdekes képsorok egy fiatal bandáról, akik aztán meghatározóak lettek a zenei színtéren, és a hatecore hívek számára legendává váltak.
Egy rövid levezetés a Landser 88 RNR Band-jére, és vége is.

Kissé felemás érzéseim vannak ezzel a produkcióval kapcsolatban. Úgy érzem, hogy a készítők átestek a ló túloldalára. Míg az első két rész baromi hosszú volt (néhol már-már unalmas), addig ez túl rövidre sikeredett. A kivitelezés (a minőséget leszámítva) viszont abszolút profi, és ez sokat javít az összképen.

57 perc. Profi menü, a minőség is jó, de néhol igen erősen érezhető a VHS hatása.

No Remorse – See You In Valhalla

No Remorse – See You In Valhalla (1989)



Nos, a fiúk nem sokat pihenhettek a babérjaikon, hiszen Paulie bácsi még 1988 (a debütáló album megjelenésének éve) novemberében újra stúdióba rángatta őket, ahol is felvették második albumukat, ami a See You In Valhalla (Viszlát Valhallában) címet viseli.
A bakelit végül 1989-ben látott napvilágot. Ezt aztán persze később megjelentették CD-n is. Nekem a 2002-es No Remorse Records-os (gondolom ez tulajdonképpen a szerzői kiadásnak felel meg) kiadás van meg. Ez annyiban különbözik a bakelittől, hogy lehagyták róla az Invisible Empire-t, viszont rápakoltak két nótát (No Freedom, Backstabber) bónuszként a Gods Of War válogatás második részéről. Így összesen 13 nótát élvezhetünk, köztük olyan slágerekkel, mint a Son Of Odin, Play The Winning Hand, vagy éppenséggel a címadó. Ami a SYIV-t illeti igazán remekül sikerült, bár nekem a koncertverziója sokkal jobban bejött (Kriegsberichter 6). Emellett még említést érdemel a Clive Sharpe-nak írt emlékdal (a fiatalembert 79 májusában vörösök ölték meg egy dél-londoni kocsmában), valamint a Dél Afrikai Apartheid rendszerrel szimpátiát hirdető dal; a Hold On South Africa. Sajnos ma már ez utóbbi is felveheti az emlékdal titulus, hiszen az ország 1994-ben gyakorlatilag meghalt. A színes, 8 oldalas borító egyébként tartalmazza az összes dalszöveget, de ezen, és néhány képen kívül semmi mást. A zenei résszel nem foglalkoznék túl sokat. Maradt a régi, dallamos, könnyen fogyasztható RAC muzsika, amiben igazán jók a brit bandák, és ezek közül is az egyik legjobb a No Remorse.

13 Szám 44:41 perc

2010. november 27., szombat

Mistreat – The Flame From The North

Mistreat – The Flame From The North



A Mistreat második korongját (tekintve a debütáló hatalmas sikerét) igen nagy várakozás előzte meg. Aztán amikor kijött általában mindenki azt mondta, hogy jó-jó, de az előző sokkal jobb volt, stb. Én azon a véleményen vagyok, hogy se nem jobb se nem rosszabb. A fiúk nem változtattak a jól bevált recepten. Összehoztak 12 extra dallamos nótát, 9 angol (ezek egyébként egytől-egyig slágerré váltak) és 3 finn nyelvűt. Olyan szerzemények szerepelnek a repertoárban, mint a Skinhead Girl (ennek akusztikus verziójával találkozhatunk a Best Soldiers második részén), a Shattered, a buli nóta These Days, a James Earl Ray (ő lőtte le Martin Luther King-et), és még sorolhatnám. Gyakorlatilag tényleg leírhatnám az egész tracklistát, de nem teszem. Elég, ha még hozzáteszem, hogy az első nóta a CD-n nem más, mint a valaha volt legnagyobb Mistreat sláger; a Finland Skinhead. Még mindenképp meg kell említenem, hogy található a lemezen még egy 13-ik, rejtett dal is, ami nem tudom igazán, hogy poén, vagy egyszerűen csak hiba. Nem tudom hova tenni.

A külalak szinte teljesen megegyezik az első lemezével (természetesen itt is NorthX-es újrakiadásról van szó), így nem írom le újra.

13 Szám 38:03 perc

Landser – Republik Der Strolche

Landser – Republik Der Strolche (1995)



Három évvel a DRKW után Luni újabb CD-vel jelentkezett. A Republik Der Strolche (Csövesek köztársasága) egyenes folytatása a debütáló albumnak. A kivitelezés továbbra is hagy némi kívánnivalót maga után, mégis megpróbáltak valamit javítani rajta. A fekete-fehér kihajtható CD lapocskában ezúttal a köszönőlista mellett egy rövid kis írást is találunk. Összesen 14 nótát pakoltak a lemezre. A 11 saját nóta mellett 3 feldolgozás is helyet kapott; Kein Herz Für Marxisten, ami a Fortress Commie Scum-ja, és ami szerintem elég pocsékra sikeredett, a Johnny Rebel klasszikus (Afrika Lied) természetesen németül, és a 10 Kleine Kommi-Schweine (Toten Hosen ? ). A zenekar egyébként hű maradt az anyanyelvéhez, és ezt a jó szokásukat fennállásuk végéig megtartották. (Ha jól tudom, mindössze egy angol nyelvű nóta született egész idő alatt, az 88 RNR Band, ami tulajdonképpen a Landser című dal angol átírata és a Blood & Honour válogatássorozat harmadik részén kapott helyet.). Ami a saját dalokat illeti, elég változatos a kép. Itt már igen kiforrottak a mókás, ugyanakkor igen nyers mondanivalóval bíró nóták (Koma Kolonne, KPS). Emellett azonban komoly szerzemények is helyet kaptak. Ezek közül talán kiemelkedik az Ian Stuart emlékdal, ami talán választ ad arra, miért is volt olyan népszerű ISD (elsősorban persze Kelet-Németországban).
(A "Xenophobia" számhoz pedig egy érdekes történet is tartozik; Igen ötletesen egy a Romper Stomper című filmből kölcsönzött monológgal indul, mivel kínai ellenes dalról van szó. A refrénben szereplő "FiChi, FiChi Gute Reise" (FiChi = Fickenden Chinesen, Gute Reise = Jó utat!) sorokat énekelte néhány alemán bőrfejű egy vietnáminak, miközben agyonverték. Nagy a zene hatalma.)

Az album sokkal jobban sikerült, mint a számomra kissé monoton előző, de az igazán nagy dobásra még várni kell(ett).

14 Szám 41:26 perc

Kriegsberichter 2 DVD

Look, Learn & Let The Hatred Burn



A borító ezúttal már teljesen színes, csakúgy, mint maga a lemez. Az előlapra egy ötletes rajz, míg a hátoldalra a szokásos NS88-as sablon kicsit átalakított változata került. Rövid ismertetőt olvashatunk, hogy mire is számíthatunk, milyen gyakran akarnak új résszel jelentkezni (a 4 vagy még több rész évenként sajnos nem valósult meg, de hát ember tervez…). Nem mellékes infó az sem, hogy ez volt az addig készült legköltségesebb WP videó, és 4 hónapig tartott az összerakása.

A menüt tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy ezúttal valóban interaktív, és ezalatt természetesen egy C18 zenekar; a Razor’s Edge örökzöldjét hallgathatjuk (Whatever it takes). Beavis és Butthead eszmecseréje és Martin Cross üdvözlése után a szokásos felvezető képek, szövegek, bemutatók jönnek. Mindez a Fortress Hail RNR-jára zajlik, ami elég jó húzás volt a szerkesztőktől.
Ezután rögtön egy hosszabb No Remorse riportba csöppenünk. Persze az újról van szó Big Jacko-val az élen. Szűk 20 perc után Top 10-es listák következnek európai bajtársaktól és CD megjelenések szerte a világból. A rövid és meglehetősen rossz minőségű The Nation (ex-Das Reich) interjú után egy 96-os DNSB (velük már az első részben is megismerkedhettünk) riport következik antifa tüntetéssel, egyéb mókákkal. Majd Stigger és Ken Get yourself tattoo című szerzeményének hallgatása közben megcsodálhatjuk Bart (ISD Records, NS88 Videos) tetoválásait sörivás közben. Az utána következő bejátszásban az orosz kopaszok is isznak, igaz kicsit másképp. Ez egyébként nyilvánvalóan az oroszok lejáratására készült, ami valljuk be nem is volt olyan nehéz. Viszont az érdekes, hogy az ötödik részre mennyire megváltozik a szerkesztők álláspontja. Nem baj, irány a Club Valhalla, hiszen itt az idő, hogy jobban megismerjük az Entwarnung (Kraftschlag project) zenekart. Ezt Steve-nek köszönhetően meg is tesszük. Bő öt perc, és rohanunk tovább, hiszen várnak ránk a Skin lányok, azaz sajnos csak a képeik (ezalatt az Endstufe Renee-je szól, ami telitalálat). Természetesen ez a rész sem lehet meg a Skrewdriver nélkül, így nem lepődünk meg, hogy a Patriotic Ballads elnevezésű bejátszás következik, majd ehhez szervesen kapcsolódva egy Stigger (Warlord) interjú.
A következő összeállításból megtudhatjuk, hogy a svéd függetlenség napját az északi bőrfejűek egy koncerttel tették emlékezetesebbé (Heroes In The Snow, Midgards Söner). Ehhez az ünnephez kapcsolódva tálalják az Agent Bulldog videó klipjét is. A Freikorps 95-ös finnországi kirándulásán készült interjúban Kai tárja elénk a zenekar véleményét. Rögtön ezután megteszi ezt Adam is (Konkwista 88), majd Martin (Totenkopf). Matti a Svastikából osztja meg velünk rövid véleményét a C18-ról. Jens (Kraftschlag) pedig Ken-t (Brutal Attack) faggatja. Természetesen ez utóbbi a leghosszabb és legkimerítőbb, de nincs időnk pihenni, hiszen a feketék történelmének pár perces taglalása után újra egy CD ajánló következik. Visszatérve az interjúk világába Andy (Razor’s Edge) és Muke (Mistreat) nyilatkozik. A finnek interjúja nem szokványos. Egyrészt mert a banda énekesét a banda gitárosa kérdezgeti, másrészt pedig az egész finnül zajlik angol felirattal. A pár perces újságajánló csak egy szusszanásra elég, mert egy újabb bandát kell megismernünk. Nevezetesen az Aryan-t Griffin segítségével. Egy pár perces bevágás a magyarországi Hess emlékkoncertről tudatja a világgal, hogy bizony nálunk is léteznek skinheadek (bár ezzel nekem ezúttal semmi újat nem mondtak ). Rövid ízelítő a videó magazin első részéből (amit mi már szintén ismerünk), és el is érkeztünk az utolsó (NOIe Werte) riporthoz. Végezetül egy sharp interjúval és a stáblistával, címekkel, egyéb infókkal zárul a DVD.

2 óra 39 perc. Profi menü, a minőség is sokat javult, bár még mindig érezhető a VHS hatása.

2010. november 6., szombat

Pitbullfarm – Pitbullfarm

Pitbullfarm – Pitbullfarm (2006)



2002-ben Jocke Karlsson (Pluton Svea), a svéd nemzeti mozgalom egyik leghíresebb alakja egy gyenge pillanatában pár hasonszőrű barátjával létrehozta Pitbullfarm elnevezésű psychobilly zenekarát. Első és egyben utolsó lemezük magánkiadásban látott napvilágot még 2006-ban.

11 nótát dobtak össze erre a korongra, ami igazán nem sok, ha azt is belevesszük, hogy ezek közül 3 feldolgozás (Skullhead, The Pogues és B. Dylan). A külalakról nem igazán tudok rosszat mondani. Szép is, meg színes is, és tartalmazza a szövegeket is. A zenei rész szintén profizmusra vall, igaz nekem halvány dunsztom sincs, mitől lesz egy zene psychobilly. Hacsak nem attól, hogy az előadók inkább hasonlítanak pár őrült punkra, mint normális emberre. Ami a szövegvilágot illeti, az is mesteri, és itt elég egyértelmű, a stílus elnevezése. A dalok ugyanis sorozatgyilkosokról, halott szerelmekről, egyszóval mindenféle beteg dologról szólnak. A legnagyobb sláger azonban mindenképp az Army Of Assholes elnevezésű szösszenet, ami a rendőrökről fest nem túl hízelgő képet. Az anyag egyébként teljesen politikamentes, aminek köszönhetően könnyen fogyasztható a nem éppen NS gondolkodású hívek számára is. Valószínűleg ez is volt a cél. A zenekar akár igazán sikeres is lehetett volna, de sajnos 2008-ban feloszlottak, vagy ahogy Jocke fogalmazott nem túl hosszú életű honlapjukon; Game Over Motherfucker.

11 Szám 35:27 perc

Final War – Glory Unending

Final War – Glory Unending (2002)



Az amerikai Orange County mindig is arról volt híres, hogy időről-időre kitermel néhány igen tehetséges zenekart (talán tényleg lehet valami az ottani narancsban). Az ezredforduló környékén alakult Final War is innen származik, akiknek bemutatkozó lemeze 2002-ben jelent meg a Panzerfaust Records-nál. A négytagú banda már azzal kirína az amerikai mezőnyből, hogy nem hatecore-t játszanak, inkább az egyszerű OI-Punk fűszerezésű zenét részesítették előnyben. De ha ez nem lenne elég, akkor azt is megemlíthetjük, hogy azt mesterien művelik. 14 nótán keresztül hallgathatunk dallamos, néhol igen szókimondó (Shit Out), gyors tételeket. A tempó egyébként nem változik, de a dallamoknak köszönhetően nem válik unalmassá. Ez alól egy kivétel van (a tempóra értve); a Tales Of Honor (Rudolf Hess emlékére), persze ez is mesterien előadott. A két feldolgozás (Skrewdriver – Hail the new dawn, Beer 30 – Pulled over) is jól sikerült, bár utóbbinak az eredetijét sajnos nem ismerem. Talán még annyit érdemes is megemlíteni, hogy itt találkoztam először egy bizonyos Roy nevével, aki aztán a legtermékenyebb amcsi muzsikus lett az utóbbi szűk 10 évben.

A kiadónak köszönhetően a borító is figyelemre méltó. A szokásos köszönetlista mellett a szövegeknek is helyet szorítottak. A fedőkép is kellemes, bár kicsit már unalmas, hogy mindenfelé ezt a viking témát erőltetik az emberre. Az első kiadás után, ami elfogyott (és ami igazán nagy szó a mai letöltögetős világban), a Free Your Mind Productions gondozásában újra kiadásra került. Új borítóval, és négy koncertfelvétellel megfejelve. De ezt a verziót nem ismerem, így nem tudok róla nyilatkozni.

14 Szám 40:39 perc

Störkraft – Dreckig, Kahl & Hundsgemein

Störkraft – Dreckig, Kahl & Hundsgemein (1989)



1987-88 körül pár német fiatalember megalakította iskolai zenekarát, aminek a Störkraft nevet adták. Akkor még ők sem gondolták volna, hogy rövid idő alatt mekkora „karriert” fognak befutni. Pár év alatt rendkívüli népszerűségre tettek szert, olyannyira, hogy sokáig őket emlegették skinhead példaként (természetesen a szintén népszerű Böhse Onkelz mellett). Népszerűségük akkora volt, hogy például a Die Arzte elnevezésű igencsak kutyaütő, de antifa berkekben igen népszerű társaság egyik híres antináci dalában a fent említett két zenekart fikázza.

A nyugat-német Rock-O-Rama Records (aminek aztán sikerült szinte zene monopóliumot kialakítani a RAC zenén belül) természetesen lecsapott a srácokra, és 1989-ben kiadta debütáló albumukat. A lemez hatalmas siker lett, amit az is jelez, hogy kb 2005 környékén, több mint 15 év után ismét kiadták a korongot. A lemezt szinte elkapkodták, és a fogyásnak csak az 1992-es betiltás vethetett véget.

Ha valaki ismeri a ROR-t, akkor tudja, hogy milyen borítóra számíthat, és tudja, nem a szép kivitelezésről híres kiadóval van dolga. A puritán borítóban pihenő CD 12 nótát tartalmaz, amelyek között olyan időtálló szerzemények találhatóak, mint a címadó, Hooligans, Blut & Ehre, Freddy Krüger, stb. A kemény zene és énekhang nagyon jól kiegészíti egymást. Az albumból egyébként az elejétől a végéig elsöprő energia árad, amihez hasonlót talán csak évekkel később a Fortress-nél éreztem. Gyakorlatilag nincs üresjárat, nincs tölteléknóta. Számomra igazi klasszikus kb. annyira, mint a Skrewdriver Blood & Honour-ja.

12 Szám 35:01 perc

2010. november 3., szerda

Kriegsberichter DVD

Look, Learn & Let The Hatred Burn



A Kriegsberichter videó magazin a 90-es évek derekán indult el hódító útjára (természetesen először még VHS-en) és bizonyos körökben rögtön népszerűvé vált világszerte. Ezt egyrészt a profi tálalásnak és az azóta már fogalommá vált „kriegsbericheres” stílusnak köszönheti. Utóbbi alatt azt értem, hogy az egyes interjúkba a témáknak megfelelő felvételeket is bevágtak, így téve érdekesebbé azokat. Ez egyébként manapság már szinte alapkövetelmény, hacsak nem akar valaki egy a Parlamenti Naplóhoz hasonló unalmat készíteni. Mai napig töretlen népszerűségnek örvend, egyrészt szókimondó stílusa miatt, és talán annak a reklámnak is köszönhetően, amit egyes szervektől kapott. Ugyanis ahol tudták betiltották, ezáltal a tiltott gyümölcs kategóriába sorolva ezt az egyébként is méltán népszerű sorozatot. A készítő nem más, mint Jasa (Ainaskin Services), aki a finn mozgalom talán legismertebb alakja volt (már jó ideje Svédországban él), de a mai napig tartó C18-as felfogásának köszönhetően igen népszerűtlenné vált.

A fejlődés természetesen ide is elért, és a régi VHS sorozatot immár DVD-n élvezhetjük. A külalak profi. A borító színes, és a korongra nyomott kép is jól sikerült.

Bár a kiadó (NS 88 Videos) honlapján azt írják, hogy a menü interaktív, én ezzel vitatkoznék. Mindenesetre tetszetős, és amikor megjelent kiválónak számított.
A felvezető filmkockák után rögtön egy Mistreat riport következik (milyen meglepő egy finn videóstól), ami még a második lemezük megjelenése előtt készült. Ebbe ékelődve egy rövidfilmet is megnézhetünk a „Faith and Fury” album felvételéről. Ezután CD ajánlók jönnek (természetesen többségében C18-as zenekarok lemezeiből). Majd interjú a rövidéletű svéd Germania zenekarral. Ezt egy tetoválos rész váltja, aztán Stigger & Squadron svéd turnéjának rövid verziója (benne: Squadron, Stigger, Totenkopf, Svastika, Squadron és Stigger interjúk, Heroes In The Snow, Odium, Heysel, Nibelungen), ami annyira nem is rövid. A kimerítő doku után újságok a mozgalomból valamint hosszabb bemutató a dán DNSB mozgalomról (demonstrációkkal fűszerezve). Bő két óra után újra lemezajánlókkal találjuk szembe magunkat, majd Jens-nek köszönhetően a Kraftschlag zenekart ismerhetjük meg behatóbban. Ezt Jasa egyik első klipje zárja, ami a Skrewdriver „46 years” című dalára készült (Állítólag Ian-nak nagyon tetszett a videó, többek között talán ezért is rakta fel az alkotó több kiadványra is). Az utolsó riport a kilencvenes évek közepén igencsak népszerű svéd Midgards Söner-rel készült. A félig punk félig kopasz zenekar énekesének Nitton-nak szavai, miszerint a népünk iránti szeretet kell, hogy vezessen, nem pedig a mások elleni gyűlölet sajnos a mai napig süket fülekre talált. Tudtommal ez egyébként az utolsó interjú a bandával, mivel Nitton nem sokkal később kiszállt a „mozgalomból”.

2 óra 49 perc. Menü van. A minőség jó, de azért az látszik, hogy VHS-ről konvertálták DVD-re.

Preserve White Aryans – It’s Time To Awake

Preserve White Aryans – It’s Time To Awake (2000)



A Szovjetunió szétesése után nemcsak Oroszországban, de az utódállamokban is elszaporodtak a kopasz zenekarok. Elég, ha csak Ukrajnára, vagy a Balti államokra gondolunk. Természetesen ez meg sem közelíti az orosz dömpinget, de néhány csapatnak sikerült nemzetközi ismertségre szert tennie. Ezek közül is talán a legismertebb az észt P.W.A.. A banda még 1988-ban alakult P.V.A. (Perverts VS Angels) néven, és bár volt olyan időszak is, amikor Nordic Blood név alatt léptek fel, ezek mind-mind ugyanazt a csapatot takarják. Megjelentettek pár demót, részt vettek pár válogatáson, de igazán a 2000-ben megjelent debütáló CD-jük után kezdte őket megismerni a nagyérdemű.

A lemez magánkiadásban jelent meg. A borító jól sikerült, bár a kihajtható „füzetecske” csak pár képet, egy köszönetlistát és két dalszöveget tartalmaz. A zenén nagyon érezhető a finn testvéri zenekarok hatása. Ha jellemeznem kéne, az észt Sniper-nek nevezném. Dallamos, egyszerű zene, a szövegek is eléggé sablonosak, de elég jól tálalják a srácok. A 14 nótából csak kettő szólal meg észtül, a többi angol. Ezen kívül a címadó kétszer szerepel, hiszen felrakták a németországi koncert felvételét is. Kezdetnek nem rossz, de nem ezzel az albummal lettek népszerűek a srácok.

14 Szám 42:49 perc

2010. november 2., kedd

Fortress – Victory Or Valhalla

Seize The Day / Fortress I.



A zenekar nevével először a Hungarian NS Compilation kiadványban találkoztam, ahol is megemlítették, hogy a Valhalla zenekar egyik tagja egykor együtt zenélt Scott-al az énekessel egy Phoenix Rising elnevezésű bandában. A zenekar később nevet váltott, és a régi név már csak egy dalban köszön vissza a hallgatóra (ez egyébként megtalálható ezen a korongon). Amikor aztán a magyarországi fellépéssel kapcsolatban készült interjút olvastam az Ébredő Magyarban, már sejtettem, hogy hiba volt kihagyni azt a koncertet. Pár nóta meghallgatása után végül úgy döntöttem, ha már így alakult, legalább megveszem pár CD-jüket. Abban az időben még nem igazán volt internetes rendelés, így bár sokáig kerülgettem a Rockworld-ben egyetlen elérhető anyagukat a „Seize The Day”-t, szépérzékem visszautasította a korong megvételét. Később aztán a NorthX Records-nak köszönhetően mégis eljutott hozzám az album, igaz kicsit más formában.
A kiadó fogta a „Seize The Day”-t illetve a Fortress első lemezét majd megspékelve két bónusz dallal (I Believe, Here Comes The Thunder), új köntösben, „Victory Or Valhalla” néven dobta piacra.

A külcsín végre számomra is elfogadható, igaz a CD könyvecske nem tartalmazza az összes dalszöveget, bár gyanítom ebben van némi szerepe a német törvényeknek is. Sebaj, a zene ebben az esetben kárpótol mindenért. A méltán magasztalt énekhang, a kemény, de mégis könnyen fogyasztható zenével párosulva olyan slágerekhez jutatta a bandát mint a „Hail RNR”, „Parasite”, vagy a sokak által valaha írt legjobb nótának titulált „Commie Scum”. De sorolhatnám tovább, mivel remek dalok sorakoznak egymás után végig ezen a korongon. Ahogy mondani szokás; a Fortress feltette Ausztráliát a RAC térképére. Ezt a lemezt hallani kell !

21 Szám 75:55 perc

Sniper – The Moment Of Truth

Moment Of Truth (2002)



Ha meg kellene nevezni egy finn RAC zenekart, biztos vagyok benne, hogy 10-ből 9 embernek rögtön a Mistreat ugrana be. Tény, hogy a Mistreat már több mint két évtizede uralja a finn színteret, és bár próbálkozások voltak, igazán senki nem veszélyeztette egyeduralmukat. Egyedül ez csak a 2002-ben feltűnt Sniper-nek sikerült, akik igazán felnőttek a feladathoz. Bár a banda 1997-ben alakult, debütáló anyaguk csak 2002-ben látta meg a napvilágot. Természetesen az Ainaskin Services- nél.

A borító kivitelezése megfelel a kor elvárásainak, bár azon meglepődtem, hogy nem tartalmazza a szövegeket. Ez általában nem jellemző az AS-re. Szövegek helyett viszont a köszönetlista mellett két rövidebb írást olvashatunk. Az egyik a zenekar történetével, a másik az úgynevezett „Téli háború”-val foglalkozik. (Ez utóbbi a finn történelem legnagyobb diadalai közé tartozik. 1939-ben mikor a Szovjetunió megtámadta Finnországot senki nem gondolta volna, hogy a 105 napos háború után a szovjet iszonyú veszteségeket szenvedve feladja a harcot. A finnek területveszteséggel (Karélia), de végül is megvédték függetlenségüket, a vörös horda meg visszakullogott odújába. Ennek is köszönhető, hogy a finn nacionalizmushoz szervesen hozzátartozik az oroszok iránti gyűlölet. Ez a katonai siker elsősorban Mannerheim szervezőkézségének, valamint a kiváló finn orvlövészeknek volt köszönhető. A finnek adták a történelemnek a korszak legeredményesebb lövészét, bizonyos Simo Hayha-t, aki egyszerű farmer létére igazoltan 505 (!) vöröst küldött a pokolra. A srácok az ő tiszteletére vették fel a Sniper nevet.)

A fiúk dallamos, könnyen emészthető rock-ot játszanak, és bár a lemez nem mondható monotonnak, személy szerint én a Mistreat albumait sokkal változatosabbnak tartom. Az angol nyelvű dalok mellett találunk finnt is (sajnos ez a későbbi lemezeken már egyáltalán nem lesz jellemző), ami így egy kellemes egyveleget alkot. Az anyag, egyébként szokatlanul hosszú, a 16 nótához hozzácsaptak még 6 1998-ban rögzített balladát is (ezek némelyikét később újra feldolgozták rockosabb stílusban). Ehhez ha hozzátesszük, hogy sikerült összehozni néhány tényleg kiemelkedő nótát (Burn In Flames, Last Day Of My Life), akkor bátran kijelenthetem, hogy nem volt kidobott pénz az a kőkemény 2000Ft, amit kiadtam érte.

22 Szám 70:15 perc

2010. október 9., szombat

European Skinhead Army 2 DVD

B&H wants you for the Race War



A borító színes, és a grafika is kellemes látványt nyújt. A filmindító képernyő sokkal igényesebb mint az első résznél. Menü azonban még mindig nincs.

A doku 1990-től kezdődik. A bevezető klipek kifejezetten jól sikerültek. Ezúttal amerikával kezdünk. Tom Metzger és a W.A.R. (White Aryan Resistance) mozgalmán keresztül próbálják bemutatni az amcsi helyzetet. Amerikai esetek (pl.: egy etióp megölése), Aryan Fest (sok felvétel van rajta a magyar tévében is leadott „Skinheadek: a gyűlőlet mozgalma” című filmből), Extreme Hatred, Storm Section zenekarok, WAR TV.

Kb. félóra után egy spanyol híradórészlet adja hírül, hogy a kopaszok ott is aprítják a népet. Az antifa felvonulás természetesen vörös csillaggal zajlik, majd a komcsi punkok elmondják, hogy hozzájuk képest mennyire gyávák a skinek (természetesen maszkkal a képükön). Utána egy kopasz nyilatkozik szintén maszkkal, majd pár kemény antifa csöves egy drogtanyán nyilatkozik hihetetlen bátorságáról.

Ezután jew yorki híradó a német neonácikról „The fourth reich” címmel. Van itt minden; síró öreg zs...., akinek csúnya dolgokat kiabáltak a kopaszok, rostocki grillsütés, katonai kiképzés, auschwitz, felvonulások. Párhuzamot próbálnak vonni az amcsi színtérrel is. Gerhard Lauck és az NSDAPAO, interjú egy KKK vezetővel, és eközben hogy kellően érzékeltessék a társadalmat fenyegető veszélyt; többszöri bevágások zsidó deportálásokról.

A „48 hours on hate street” elnevezésű amerikai híradós műsor következik. Ebben megismerkedhetünk egy híres mesterszakáccsal, aki nem mellékesen a KKK egyik vezetője. Figyelemmel kísérhetjük, egy utcai megmozdulását is, amikor pár tucat aktivistával szerveznek egy utcai demonstrációt a martin luther king emléknapon. A demokratikus tömeg (többségében feketék) természetesen megpróbálja szétverni őket. A vérontás elkerülése érdekében a rendőrség buszokkal menekíti ki őket a csetepatéból. Mivel a megvadult demokraták hoppon maradtak, nekiesnek a maroknyi rendőrnek, és törve-zúzva pusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Ebben semmi új nincs, ezt már megszokhattuk. Viszont az érdekes, hogy amikor a békés tüntetők egyik vezetője elkezdi üvöltözni, hogy minden a fehérek miatt van (eközben a feketék nekiesnek a velük szimpatizáló fehéreknek is), és az egyik szintén ebbe a liberális táborba tartozó fehér veszekedni kezd vele, hogy igenis vannak rendes (!) fehérek is, a feketék egész egyszerűen leütik. Nem érdekli őket semmi. Szétverik a rendőröket is legyen az fekete vagy fehér, egymást, rendőrautót és civilt, mint már említettem, gyakorlatilag mindent. Valljuk be, ebből a szempontból demokraták. Ők nem más fajokat, hanem egész egyszerűen mindent és mindenkit gyűlölnek. Ennek hangot is adnak. Legalábbis nekem ez jött le a felvételből. Amikor elfogynak a fehér szimpatizánsok, akkor egymásnak mennek. Az egészben az a legszebb, hogy még mennek az élő felvételek, amikor a fehér fajvédők már otthon ülnek a tévé előtt és röhögnek a tomboló demokratákon.

A folytatásban fordul a kocka. Történt ugyanis, hogy a Forsyth elnevezésű városkáról kiderült, hogy 100%-ban fehérek lakta. Ez természetesen megengedhetetlen egy olyan demokratikus országban, mint az U.S.A.. Na de mit lehet tenni? A megoldás; feketéket kell betelepíteni. Ezt persze a bennszülött lakosság sem hagyja szó nélkül és megpróbálja elkergetni őket. Csodák csodája itt a demokraták meg sem kísérlik megruházni a rasszista fehéreket. Lehet, hogy azért, mert a fehérek itt többen vannak? Ehelyett énekelni kezdenek, de ez se megy zökkenőmentesen, mivel záporozik rájuk az áldás a lakosok kezéből.

Egy gyors vágás, és már megint Metzger ad interjút (szerintem ez a pasi többet szerepelt a tévében, mint az akkori elnök). Utána a „SSisters of hate” következik szintén Amerikából. Ez Elizabeth-ről (akiből náci skinhead vezető lett) és Spring-ről szól, aki Aryan Nations aktivista. Megszólaltatnak több hölgyet is, akik nemes egyszerűséggel kijelentik, nem akarják feketék között felnevelni gyermekeiket.

A következő „Week in week out” összeállításban meglátogatjuk Európát, főként Wales-t. Folyamatosan feltűnik gerry gable újságíró, aki ezúttal sem tagadja meg önmagát (Ez az ember olyan ronda, hogy be kéne tiltani). Híradás a Violent Storm zenekar „balesetéről”, spanyol körkép egy rendezvény kapcsán (amire a VS-t is meghívták), Davis náci vezető, aki többek között Wales elszakadásáért küzd. Egy rövid tömegbunyó, amit megint az antifák robbantanak ki, ilyenformán próbálva megakadályozni egy skinhead koncertet. Természetesen nem sikerül. Sok huza-vona után végülis a koncert erős rendőri jelenlét mellett lezajlik, és később a bunyó mint „Battle Of Waterloo” vonul be a történelembe.

Az amerikai „Cry hatred” összeállítás adja tudtunkra, hogy az NS zeneipar virágzik és ennek hatására az államokban rengeteg gyilkosság történik. Szám szerint; 1. Megszólal George Burdi a Resistance Records-tól (ma már a szeretetről prédikál, és cigány nője van). A RaHoWa, New Minority zenekarok rövid bemutatása után egy összecsapás Burdivel az élen, aki rommá ver egy nőstény sharpot (ezért került később börtönbe, ahol aztán elvesztette az öntudatát, no meg az eszét is).

Jew-yorki utcai verekedés „kopaszok” között, Paul Burnley (No Remorse) interjú. „Panorama” híradó egy újabb felvonulásról, és hogy a pakik mennyire félnek Angliában, valamint a muszlimok rettegése néhány náci falfirka miatt. Skinhead kocsma néhány ismerős arccal, BNP felvonulás, tiltakozó újságírók, és egy kellemes fejrúgás.

Végezetül egy Cseh(szlovák) bejátszás skinheadek és vörösök (punkok összecsapásával) fűszerezve.

Ha véleményt kéne formálnom, csak azt tudnám mondani, amit az első résznél. Így inkább nem teszem.

2 óra 39 perc. Menü nincs. Léptetni sem lehet, csak tekerni. Rossz VHS minőség. Általában színes, néhol fekete-fehér de élvezhető.

2010. október 3., vasárnap

No Remorse – This Time The World

No Remorse – This Time The World (1988)



A 80-as évek végén egy fiatal londoni kopasz srác bizonyos Paul Burnley néhány barátjával megalapította a No Remorse elnevezésű formációt, ami pár év alatt a WP zene csúcsára ért, majd onnan botrányokkal kísérve hatalmasat zuhant. A banda 1988-ban Londonban vette fel debütáló albumát, amit aztán a francia Rebelles Européens adott ki. Ahogy a bookletben olvasható ez a korong mind a zenekart, mind a kiadót rögtön feltette a térképre. Baloldali szervezetek próbálták megakadályozni a lemez terjesztését, természetesen hiába. A felvétel hihetetlenül sikeres lett és a srácok nemsokára állandó vendégei lettek a Skrewdriver és Brutal Attack duónak.
A CD 11 nótát tartalmaz, de a későbbi bootleg kiadásokra feltettek még két bónusz nótát is; a We Fly The Swatikát és a Robert Matthews-t. A borító teljesen hétköznapi, a kezdetleges, egyszerű, 4 oldalas szabványt követi. A fedőkép Nicky Crane keze munkája, akinek szerintem ez a legjobb alkotása. Igazi brit skinhead muzsikát készítettek a fiúk. Középtempós, ritmusos könnyen fogyasztható nóták születtek. Az album az elmúlt bő 20 év alatt végleg bevonult a klasszikusok közé. Elég csak végigfutni a számlistán (This Time The World, Smash The Reds, stb.).

13 szám 36:27 perc

Les Vilains – Live (Holidays In Donk)

Live Recording At The Live & Loud Festival in Donk
(Close to Bruges) In Belgium
February 26th 2000




Egy véletlennek köszönhetően jutottam birtokába ennek a lemeznek még az új évezred elején. Az akkori és a mai napig tartó angol és német nyelvű kiadványok erdejében kerestem valami számomra igazán egzotikus lemezt, és mivel egy-két francia zenekaron kívül nem nagyon ismertem semmit, felkeltette érdeklődésemet a színtérre szinte berobbanó vallon zenekar. (Belgium népességét a hollandul beszélő flamandok és a franciául beszélő vallonok alkotják. A két nép egyébként nem igen szívleli egymást, amit a legjobban talán az ország északi részének; Flandriának egyre növekvő függetlenségi törekvése támaszt alá.) Ezt az érdeklődést csak fokozta, amikor megtudtam, hogy egy hölgy is szerepet kapott a mikrofonnál. Ha rosszmájú akarok lenni, akkor halkan megjegyezném, hogy talán nem is olyan nehéz Valloniában vezető bandának lenni, mivel gyakorlatilag szinte nincsen jobboldali zenei színtér (Vagy ahogy még anno a Pannon Bulldogban olvashattuk; Budapest bármelyik kerületében több bőrfejű van, mint egész Belgiumban). Természetesen megrendeltem bemutatkozó lemezüket, de mivel az akkor éppen teljesen elfogyott, helyette ezt a CD-t küldték.

Apropó jobboldal. Bár igaz, hogy a banda zenéjében egyáltalán nem politizál, mégis inkább ide sorolnám őket, egyrészt mivel a CD-ben található képeken jól látható, hogy az énekes „White Law” pólóban állt színpadra, másrészt pedig már akkor is (és azóta egyfolytában) vállaltak fellépéseket olyan bandákkal, mint a Mistreat, KBK, stb.

A külalakkal semmi gond. A számomra ismeretlen Hit Records teljesen átlagos munkát végzett. Színes, szépen kivitelezett borító képekkel, taglistával, de semmi több. A célnak megfelel, ennyi. A rosszfiúk (ez a Les Vilains jelentése) a klasszikus OI! vonalat követik és bár nem szokványos, hogy egy debütáló album éppen egy koncert lemez legyen, az eredmény nem rossz. A minőség elég jó, a dalok is méltó beharangozói az első stúdióalbumnak. Bár nem politizálnak, nem tartoznak a sör, buli, lányok, bunyó csapatok kötelékébe sem. A saját számok mellett helyet kapott néhány feldolgozás is, mint például a Dure Realité (Bunker 84), Skinhead Girl Warrior (Warzone), Wonderwall (Oasis). Mivel koncert anyagról van szó, van olyan dal, ami kétszer is elhangzik, de ez egyáltalán nem zavaró. Aki szereti a francia nyelvet és a koncertfelvételeket, annak mindenképpen kellemes zenei élmény.

14 szám 38:58 perc

Norske Legion

Norske Legion (1996)



A kilencvenes évek közepén a Kriegsberichter 2 videóján figyeltem fel a CD ajánlók között erre a lemezre, amit mint az első norvég WP kiadványt reklámoztak. Az ajánlóban elhangzott dalrészlet igazán tetszett, így amikor később felfedeztem az egyébként ritkaságszámba menő CD-t az MSR Productions oldalán, minden különösebb hezitálás nélkül megrendeltem.

A borító szép, színes, de ugyanakkor igen egyszerű. Gyakorlatilag a dalcímeken és pár fotón kívül semmi információt nem tartalmaz. Az egyébként kihajtható 4 oldalas CD „könyvecske” belső két oldala pl. tök üres. Ami a zenét illeti, középtempós, egyszerű, néhol talán kissé monoton rockot hallgathatunk 4 számon keresztül természetesen norvég nyelven. Ez alól kivétel az utolsó szám, ami egy percnél rövidebb, és abból áll, hogy kellemes háttérzenével kísérve beszél az egyik előadó. A mini album „húzónótája” egyébként az első (Gjennom Kamp Til Seier), ami igazán kellemes, de ezt a nótát már hallottam a Pluton Svea előadásában is, ami így számomra eléggé lerontja az értékét.

Dicséretes a Pro Patria Records-tól, hogy kiadták ezt az EP-t. Igaz, hogy rövid és nem egy kiemelkedő alkotás, de Norvégia nem arról híres, hogy ontaná magából a zenekarokat, így igazi kuriózumnak számít. Őszintén szólva ezen a bandán, és a Vidkuns Venner-en kívül nem is igazán hallottam WP zenekarról. (Hacsak nem számítjuk ide a Haggis-t, bár számomra ők inkább antikomcsi punkoknak tűnnek, nem NS-nek.)

4 szám 11:04 perc

2010. október 2., szombat

State Enemy No. C18 DVD

Gangsters Or Revolutionaries – A Smear Job Or A Documentary ?



1999-ben készült Ainaskin DVD-ről van szó, amit még Jasa (Kriegsberichter) adott ki. A külalak megfelel az akkori kor követelményeinek; színes borító, számítógépes szerkesztéssel (ez természetesen mára már eléggé egyszerűnek tűnik). A hátoldalon is színes képek, illetve angol nyelvű leírás egy „Max The Knife” elnevezésű úriembertől, hogy tulajdonképpen mire is számíthatunk.

A C18 angliai csoportjáról készült tévéfilmeket gyűjtötték össze, és másolták fel egymás után a lemezre. Menü nincs a lemezen, hacsak a szokásos indítóképernyőt nem számítjuk annak. Léptetni sem lehet, csak tekerni, ami elég nagy baj, mivel egy elég nehezen emészthető gyűjteményről van szó. Körülbelül két órás a film, de az ember már kb.: egy óra után a DVD tokot markolássza, és azon gondolkozik, miért is adott ki pénzt erre a szörnyűségre. Több esetet is megismerhetünk, de ezeket is többször taglalják, ami nem lenne baj, de ugyanazt hallhatjuk újra és újra mindenféle plusz infó nélkül. Nagyrészük rekonstruált esetek, illetve nyilatkozatok. Például egy zs.... személyiség nyilatkozik arról, hogy őt felhívta és megfenyegette a C18, és ezért ő nagyon fél. Talán az egyetlen pozitív dolog, hogy feltűnik a megboldogult Mr. Röfi alias CharLie Sargent C18-as vezér valamint rendőrségi alkalmazott. Érdekes ezeket az embereket mozgófilmen látni, akik olyan erősen befolyásolták a brit skinhead mozgalmat, még ha negatívan is.

Nem igazán hiszem, hogy bárkinek is ez lenne a kedvenc DVD-je, és őszinte elismerésem annak, aki egyhuzamban végig tudja nézni az egészet (persze alvás nélkül).

Kb.: 2 óra (de egyszer sem bírtam végignézni, így a borítóra hagyatkoztam, ami sajnos nem 100% megbízható). Menü nincs. Léptetni sem lehet, csak tekerni. Rossz VHS minőség.

Day Of The Sword – Ear To Ear

Day Of The Sword – Ear To Ear (1995)



A 90-es évek közepén egy fiatal amerikai; nevezetesen Scott Stedeford létrehozta egyszemélyes zenekarát, és nem sokkal ezután elkészítette -véleményem szerint- minden idők legjobb keresztény White Power lemezét. Az „Ear To Ear” (Fültől-fülig) 1995-ben jött ki a White Terror Records és a Panzerfaust Records közös kiadványaként. Ez utóbbi egyébként abban az időben a legjobb és legaktívabb kiadó volt széles e világon. (Sajnos a kiadó működése gyászos véget ért, amikor nyilvánosságra kerültek a tulajdonos thaiföldi szex túráival kapcsolatos e-mail-ek. Ezenkívül kiderült az is, hogy Anthony barátunk mexikói anyukával büszkélkedhet, ami aztán végleg kiverte a biztosítékot. Ezután a legaktívabb kollega; Byron Hammerskin barátai segítségével a Panzerfaust romjaiból létrehozta a mai is működő Free Your Mind Productions-t.) Tehát a borítóra semmiképp nem lehet panasz. Tartalmazza a dalszövegeket, ami azért érdekes, mivel a pogány körökben is elismert zenész rengeteg bibliai szöveget csempészett a dalokba.

A zene hatalmas. Rendkívül jól sikerült, fülbemászó rock albumot sikerült letenni az asztalra, ami az idők során semmit nem vesztett népszerűségéből. Remek dalok, és slágerek mint az orwelli világot idéző „Big Brother”, a náci Németország diadaláról szóló „White Supremacy”, vagy a napjainkban egyre aktuálisabb „There’s No Crime In Being White”. A saját dalokon kívül még a Led Zeppelin sláger „Whole Lotta Nothin’ ” valamint 5 Skrewdriver feldolgozás is helyet kapott. Ezek talán a legjobb Skrewdriver feldolgozások, amik valaha készültek.

Ez az úriember bebizonyította, hogy egy keresztény felfogású album ugyanúgy lehet harcos és remekbeszabott, mint bármelyik odinista, pogány korong. Emellett azt is, hogy ezt a harcos felfogást komolyan gondolja, hiszen Robert Matthews-hoz (The Order / Bruder Schweigen) hasonlóan ő is mindent megpróbált, hogy pénzt szerezzen a mozgalomnak. Jelenleg börtönbüntetését tölti néhány bankrablás miatt, amit az Árja Köztársasági Hadsereg tagjaként követett el.

16 szám 52:14 perc


Mistreat – Korai Évek + Faith And Fury

Mistreat – Korai Évek + Faith And Fury (1995)




A Mistreat zenekart 1988-ban alapította Muke egy kelet-finnországi kisvárosban, Kouvolában. Kezdetben még Synthetical Bastards néven futottak, de 1989-ben új tagok jöttek, és a nevet is megváltoztatták. 1990-ben készítették első felvételüket egy EP-re a finn A.A. Records-nál. A „Skins Rule” című szerzeményt vették fel a kiadó válogatás EP-jére. Ezután Arska váltotta az eredeti gitárost, és a hangzás még rockosabb lett. 1991-ben elkészítik első demójukat az új felállással, majd 1992-ben a másodikat, ami már a „Faith And Fury” címet viseli. 1994-ben a „We Ain’t Gonna Fade Away” című slágerük rákerül a Dignity Records válogatás Skinhead Revolt című EP-jére. Ezután néhány tagcsere következik, majd 1995 március 11-én nagysikerű koncertet adnak Helsinkiben a Midgards Söner társaságában. A fellépésen mindössze három tagú zenekar később felvette első albumát, ami csak néhány barát segítségével valósulhatott meg. Április 22-én vonultak stúdióba, és nem sokkal később megjelent a lemez. Ez volt az első White Power lemez, amit Finnországban vettek fel.

Hát körülbelül ennyit lehet megtudni a CD borító belsejéről a banda kezdeti életéről. Most a 2006-os NorthX Records-os újrakiadásról beszélek. Az első kiadás természetesen az Ainaskin-nél jelent meg és tartalmazta a dalszövegeket is. A kiadást követően a kiadványt pár hónap alatt elkapkodták, és legalább két-három újranyomást megért. A már említett 2006-os kiadás tudtommal az utolsó, és a belső borító tulajdonképpen csak egy széthajtható papírka, ami a fenn közölt történetet tartalmazza finnül és angolul, egy köszönetlistát, illetve belül két további Mistreat CD ajánlót, valamint a kiadó címét. A felső oldalon egy szép festmény, ami a finnek nemzeti címeréből ismert oroszlánt (ezúttal nyugalmi állapotban) ábrázolja, de ha valaki ezek után sem tudná melyik nemzethez tartoznak a legények (valljuk be, az oroszlán szinte minden európai nemzet jelképei között megtalálható), akkor a Leó fölött álló hölgy kezében lévő zászló a segítségünkre lehet. Összességében elég szegényes, de a mai letöltögetős korban örüljünk, hogy egyáltalán kiadnak még lemezeket.

A zene szerintem sima rock, bár általában punk-rockként vagy OI!-ként szokták meghatározni ezt a típusú muzsikát. A szövegek többségében angolok, de találhatunk rajta két finn nyelven előadott nótát is. Ezzel már az első hallgatásra a szívembe lopták magukat, hiszen bár az is igaz, hogy nem árt, ha az ember érti a szöveget, és így eljut hozzánk az a bizonyos „üzenet”, nekem már tele van a bakancsom azzal, hogy gyakorlatilag már a vlagyivosztoki szénbányász is angolul jelenteti meg a lemezeit, és elfelejti, hogy legalább néhány nótát csempésszen fel a CD-kre a saját anyanyelvén. Mindenesetre a Mistreat ezt remekül megoldotta. Többségében angol nóták, de minden albumon legalább egy-két finn, ami számomra igazi felüdülés jelent sekélyes finn nyelvtudásom ellenére.

Tehát a zene rock. Rendkívül dallamos rock. A szövegek – mind az angol, mind a finn – jól eltaláltak. Három-négy sláger (Hang The Scum, We’re Ready, stb.), és emellett még 10-12 átlagon felüli dal. Ha ez még nem lenne elég, arra is ügyeltek, hogy egy-egy régi finn katonanótát feldolgozzanak amolyan Mistreat-es stílusban. Ez esetben a „Njet, Molotoff”-ot.

19 szám 48:50 perc

2010. augusztus 3., kedd

Landser - Das Reich Kommt Wieder

Landser – Das Reich Kommt Wieder (1992)




Először 1992-ben jelent meg műsoros kazetta formájában, aztán a kor követelményeinek megfelelően 1996-ban „Berlin Bleibt Deutsch” címmel kalóz CD-n illetve eredeti néven és borítóval „hivatalos” CD-n is. Ez volt Lunikoff második munkája, ugyanis ezt még megelőzte egy Lunikoff: Demo ’92 elnevezésű kazetta, ami aztán természetesen szintén napvilágot látott CD-n is. Evvel a kazettával nem találkoztam, így csak arra tudok gondolni, hogy ez jött ki aztán később Landser: Endlösung – Final Solution: The Early Years néven. Mivel a zenekar gyakorlatilag egész pályafutása alatt titokban működött így a megjelenések sem mentek zökkenőmentesen. Ha ez nem lett volna elég, a banda népszerűségével egyenes arányban nőtt (elsősorban Amerikában) a kalózkiadványok száma is. Így aztán elég nehéz megmondani, melyik példányok voltak eredetiek és melyikek a kalózok. Tehát amikor leírást adok egy Landser CD külalakjáról, az még sajnos nem jelenti azt, hogy az eredetit írom le.

Tehát a külalak. Hasonlóan a kazettához fekete-fehér. A borítón az azóta már jól ismert rajz egy német katonát ábrázol. Ugyanez a grafika köszön ránk a CD korongról is. Megtalálhatjuk ezen kívül még a számcímeket a borító üresen maradt területein. Semmi köszönet, taglista, stb. A fentiek ismeretében azt hiszem ez érthető is.

Összesen 18 szerzemény található a korongon, ami azt jelenti, hogy a hanganyag teljes mértékben megegyezik a kazettáéval. Ezek között azonban megtalálhatóak az azóta már Luni védjegyévé vált (és sokak által koppintott) ökörködések, és sajátos nótázások. Gondoljunk csak a „Türkenmaus”-ra vagy a sárga ház törzsvendégeinek énekét is megszégyenítő Lollipop feldolgozásra. Ezek igen rövidek, de azt tökéletesen jelzik, hogy nem egy búskomor gótbandával van dolgunk. Vannak itt komolyabb szerzemények is, mint például a „Berlin Bleibt Deutsch” (ez a szlogen („Berlin német marad”) elég gyakran látható volt Berlin utcáin a végső összeomlás előtt és állítólag az utóbbi időben is fel-feltűnik a falakon), a mára már himnusszá vált „Arische Kaempfer” vagy az északi germán birodalomról szóló ballada, a „Nordland”. Még egy nótát mindenképp ki kell emelnem, ez pedig a „Walvater Wotan”. Itt a mára már divatossá vált odinista vallás mellé teszik le a srácok a voksot. A probléma nem is ezzel van, hanem azzal, hogy Jézust már az első sorban nemes egyszerűséggel zs.... disznónak nevezik, és gyakorlatilag ezt a mocskolódást folytatják a szám végéig. Ez az egyike azoknak a Landser daloknak, amiket jobb lett volna meg sem írni.

Tény, hogy a banda ezzel a lemezzel alapozta meg a hírnevét, és sokan a mai napig a legjobb és legismertebb albumuknak tartják. Én nem tartozom ezek közé. Szerintem is vitathatatlan, hogy a srácoknak sikerült valami újat létrehozniuk, de a későbbi lemezek messze felülmúlják ezt az albumot.

18 Szám 47:48 perc

2010. július 31., szombat

European Skinhead Army DVD

European Skinhead Army – The Legions Of Hate – The Documentary




A külalak elég siralmas, de ezt tudjuk be annak, hogy régi kiadványról van szó. A DVD borító fekete-fehér, az elején egy nagyon gyenge rajz, a hátoldalon pedig a szokásos NS88 Video-s sablont olvashatjuk.

A DVD-t berakva rögtön a kezdőképernyővel találjuk szembe magukat. Ez is teljesen általános, a szokásos sablont követi; egy a témához illő kép, kellemes aláfestő zene, a korong címe, illetve a megszokott TV készülék a „Play Movie” felirattal. Ha elindítjuk a DVD-t (válasszuk az egyetlen lehetőséget a „Play Movie”-t) még végig kell néznünk a teljesen megszokott bevezető képsorokat, amiket szinte minden DVD-re feltettek. Szerencsére nem hosszú, így bár már unalmas, de kibírható. Ezután azonban már tényleg a főcím (meglepő, hogy az aláfestő zene a No Remorse – European Skinhead Army-ja) és a film következik. A film, ami tulajdonképpen nem is film, hanem különböző tévéfelvételek gyűjteménye.

A kezdés egy pár perces bejátszás 1969-ből, de aztán rögtön átvált a 80-as évekre. British Movement skinheadek valamint a southall-i 4-skins koncert balhé.

Következik a „Skinheads” dokumentumfilm a 80-as évekből, ahol már megjelenik a balos és náci (NF) kopaszok közötti igen erős ellentét. Egy „nem politizáló” (Combat 84?) skinhead életébe nyerhetünk rövid bepillantást; munkanélküliség, kapcsolat a punkokkal, és persze zene. Főhősünk egy bandában kiabál, így természetes, hogy nemcsak a kocsmába, de egy koncertjére is elkísérik a filmesek. A koncert egy hatalmas tömegbunyóba torkollik, ami szerintem az egyébként elég unalmas doku csúcspontja. Csak néhány perces, mégis megmutatja, hogy lehet pillanatok alatt szétverni egy hangulatos angol pub berendezését (A balhé egyébként úgy indul, hogy tánc közben ellökik az egyik jobbos kopaszt, aztán néhány bátor alak megpróbálja hátulról többször megütni. Aztán amikor a jogosan dühös srácot, és népes csapatát lenyugtatja a srác barátnője, őt is meglökik. Ezután a jobbosok távoznának, de az egyik lökdösődő addig provokál, míg aztán elszakad a cérna. A legérdekesebb, hogy a kocsma személyzete is a balosok mellett sorakozik fel, akiket eddig nem zavartak a fizető vendégek. Mellékesen a képek alapján jól látszik, hogy míg a nácik max. az ellenfelekben tettek kárt, addig a balosok még a jobbosok távozása után is a bár maradékának szétszedésével voltak elfoglalva.). A filmet folyamatosan kíséri a sok szociális halandzsa, de ez szerencsére nem zavaró. Néhány interjú, és a végére is értünk ennek a „remekműnek”. Megszólal Martin Griggs is a Dr. Martens-től, és a zenész Paul King (az, hogy utóbbinak mi köze a skinekhez, számomra rejtély).

Innentől kicsit változik a felfogás. A további filmes szösszenetek már igen elegánsan kihagyják az úgynevezett „nem politizáló” elemeket, inkább a náci skinek veszélyeire fókuszálnak.

Kezdik ezt az „International Skins” dokumentumfilmmel, amiben a stockholmi skinek, Inter Milan skinek rövid bemutatkozása közben már megemlítik a Skrewdriver-t és a B&H-t, igaz igen felületesen. Aztán szinte a semmiből egyszer csak a Kriegsberichter 4 hosszú reklámját figyelhetjük. Benne Grahammal az Avalonból (szegényke, ha tudta volna, hogy az ötödik részben már közellenség lesz…), magyar kopaszokkal, stb. Nem rossz fogás, de szerintem talán ez az egyetlen olyan NS videó magazin, aminek nincs szüksége reklámra. Kb. 10 perc után folytatódik a doku a prágai skinekkel még a Csehszlovákiának nevezett képződmény korából (itt megtudhatjuk azt is, hogy ott minden skin és punk leveszi a bakancsát az előszobában, mielőtt bemegy a nappaliba). A szerkesztők a már megszokott sémát követik. A skinek erőszakosságát emelik ki bemutatva egy csetepatét, amikor a jámbor bomberdzsekisek szétverik a drogos punkok egyik kocsmáját, illetve nem is a kocsmát, inkább a szakadtakat.
A cseh rész a leghosszabb és a legjobb véleményem szerint az olasz és a svéd amúgy is csak pár perces.

Megint egy gyors váltás következik mind földrajzilag mind a nyelvterületet tekintve. Franciákkal és belgiumi vallonokkal találkozhatunk. Megszólal Batskin az egyik francia kopasz vezér (akinek egyébként mint később kiderült egyik barátnője török származású volt, és szakításuk után a felnőtt filmek iparában szerzett magának kétes hírnevet).

A francia dokuba ékelődve egy rövid bevágás látható részeg finn kopaszokról (bár ismeretes, hogy Jasa az NS88 oszlopos tagja minden alkalmat megragad arra, hogy saját országát reklámozza, ezt talán mégsem kellett volna) még 1987-ből. Valamint egy ugyancsak rövid, fekete-fehér, német nyelvű „Rund um Big Ben” című bejátszás.

E rövid intermezzó után folytatódik a francia nyelvű film, mégpedig a fantáziadús „Skinheads” címmel készült történettel. Itt ugyan megjelennek a komcsi skinek is, de ezek legtöbbje inkább punk. Megvallom őszintén először egy picit megzavarodtam ki-kicsoda, mivel a náci kopaszok között két színesbőrűt is láttam egy hölgy és egy úr személyében (lehet, hogy Torrentének volt igaza, és a franciák olyanok mint az arabok, csak egy kicsit tisztábbak?). Újra megemlítik a Skrewdriver-t és rövid ISD interjút is hallhatunk. Kicsit felgyorsul a történet. Belgium és Franciaország váltogatja egymást különböző témákban; foci, kocsma, VMO (flamand új rend). Megmutatják nekünk London talán leghíresebb utcáját a Carnaby Street-et és folytatódik a ISD interjú ezúttal valamivel hosszabban. Érdekességként még megmutatják nekünk, az Angelic Upstarts koncerten történteket is, mikor is ISD pár kameráddal szétveri a bulit.

Isten segedelmével végre végleg visszatérünk az angol nyelvre. Megismerkedhetünk egy igen érdekes sráccal, aki ha jól vettem ki Aggro Skin-nek tarja magát (az úriembert elnézve nekem is a földműves jutott eszembe, igaz nem úgy, ahogy neki). Anglia, pár balhé, foci, koncertek és Skrewdriver interjú zárja ezt a részt.

A gyűjtemény végén ellátogatunk a tengerentúlra és a „Shaved for Battle” elnevezésű rövidfilm megtekintése után retteghetünk az amerikai skinek brutalitásától. Pár képet bevágnak a KKK-ról is, de végtelenül felületes az egész.

Zárásként a „Skinheads Sweden 1987” majd a No Remorse – European Skinhead Army videóklipekben gyönyörködhetünk.


Mint írtam a média által leadott anyagokat rakták egy csokorba. Természetesen a skinheadeket démonizáló anyagokról van szó, sokszor igen rossz minőségben, mégis azt kell mondanom, hogy bizonyos szempontból igen érdekes gyűjtemény. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

2 óra 53 perc. Menü nincs. Léptetni sem lehet, csak tekerni. Rossz VHS minőség. Általában színes, néhol fekete-fehér de élvezhető.

2010. május 26., szerda

Első lépések

Olyan külföldi zenekarok albumait fogom értékelni, kritizálni, amelyek valamilyen úton-módon meghatározták fiatal éveimet, és hozzásegítettek ahoz, hogy azzá váljak, ami vagyok. Az oldal valószínűleg nem lesz teljesen politikailag korrekt. Ennek számos oka van, de talán a legfontosabb az, hogy az általam olyan nagyrabecsült zenekarok kivétel nélkül a "nem ajánlott" kategóriába tartoznak. Ennek ellenére a zenével szeretnék foglalkozni és nem a politikával. Arra úgyis van már elég tudor ebben a világban.
Elsősorban a magam szórakoztatására fogom vezetni az oldalt, de ha esetleg valaki más is olvasgatja, annak csak örülni tudok. Nem politikai oldal ez kedves látogató. Kizárólag zenei, illetve dokumentáció jellege van. Nem uszít más emberek ellen, és az erőszakos magatartás minden formáját a blog szerkesztői kifejezetten ellenzik. Csak zene, semmi más.